Momó
Szintén versenyelőadás
az Ariel Színház Momó című előadása, amelyet Michael Ende azonos című
meseregénye alapján Gyulai Eszter írt át. Rumi László rendezte.
Felnőtteknek? Az alsó korhatár
mindenképp adott, a vonalat pedig a tizenkettedik év fölött húzták meg. Azonban
nehezen eldönthető, hogy ez volt-e a megfelelő döntés az (alsó) korhatárra vonatkozóan.
Az alaptörténet
mindenki számára ismerős lehet. Egy gyereklányról, Momóról szól, aki barátaihoz
képest (természetesen ők mind felnőttek) még tud a varázslatban létezni,
fittyet hányva az idő múlására. Ő annak él, amit szeret, barátainak boldogsága
fontos számára, és nem akar belekerülni a mókuskerekébe. Mindezt pedig úgy
teszi, hogy az időt megéli és önmaga marad. Mint minden hősnek, természetesen neki
is vannak ellenségei, az idő ügynökei, akik galád módon és ravasz tervvel
próbálják meg ellopni mások, köztük Momó barátainak az idejét. A jó és a rossz
erők összecsapnak és, mint minden mese, ez is happy enddel végződik. Abban
viszont nem vagyok biztos, hogy ez ennyire egyszerű és letisztult, követhető
módon jelent meg előttünk.
Az előadás
izgalmasan indult. A terem ajtajánál kalauz fogadott minket és elmesélte, hogy
mi vár majd ránk. Utána mindenki bement és helyet foglalt. A történet
elkezdődött. Megismerhettük Momót, azt, hogyan találkozik a városka lakóival,
hogyan fedezik fel új barátaival egymást. Ezt követően pedig betekintést
nyerhettünk mindenapjaikba, szokásaikba, miközben a többi karakter
jellemvonásai is kirajzolódtak. Mindez szükséges, hogy egy átfogó képet kapjunk
mindenről és mindenkiről, azonban számomra ez annyira lassan és vontatottan
történt meg, hogy teljesen elterelte a figyelmem a további eseményekről, az
érdeklődésem pedig teljesen elveszett. Olyannyira, hogy az előadás két történetként
él a fejemben: az első, nagyon hosszúra sikeredett bemutatkozó rész, valamint a
második rész, amely a konkrét mondanivalót tartalmazza. Összességében sok a
„pótcselekmény”, amelyek nem adnak hozzá a történethez lényeges információt,
illetve nem is alakítják annak végkimenetelét. Azt gondolom, hogy ezen a
színészi játék és a szövegmondás, valamint az ebben ejtett rengeteg baki sem
segít. Hiányzik a lélek és a jelenlét. Külön-külön és együtt is.
A látványvilág
viszont elvarázsolt. Megvolt az a fajta kilencszázas évekbeli hangulata, amely
csodás otthont adott a szépen kidolgozott, kisméretű báboknak. Mindehhez a zene
stílusa és annak dramaturgiája jól alkalmazkodott. Az egyes jelenetekben
sikeresen játszadozott a hangulatommal, néhol már-már spirituális hatást
váltott ki. Ez az érzés fokozódott, amikor megjelent az idővirág mantrához
hasonló szimbóluma.
Ugye mindenki
tudja, mi az a hepehupa vagy a szinusz görbe? Ha a Momóra gondolok, azonnal ez
a kép jelenik meg a fejemben, ráadásul piros vonallal. Ezt se nem rossz, se nem
jó értelemben „mondom-”, hanem a két fogalom szó szerinti jelentésében. Bár
bennem inkább több kérdést vetett fel az előadásbeli történet, mint amennyi
megoldást szolgáltatott, és többször kalandozott el a figyelmem, mint ahányszor
élveztem a látottakat. És ha ez az előadás nekem (is) szólt, akkor szerettem
volna, ha igazán megérint, mert az üzenete az egyik legcsodálatosabb és egyben
legnagyobb tanulság a világon.
A szöveg felnőtteknek számára íródott át, és
az előadás is egy érettebb közönséget próbál megcélozni, ami szerintem nem ok
arra, hogy szimbólumok, jelek, összefüggések túlzsúfolódjanak, mert így
káosszerűvé válnak egyes jelenetek. Úgy érzem, egy ilyen mondanivalóhoz a
letisztultság, egyszerűség jobban illik, és az üzenet is eredményesebben jut el
a közönséghez. A kevesebb néha több.
Gábosi
Csenge
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése